A versek hétköznapi élethelyzeteket dolgoznak föl, mint pl. az ovis szerelem, a kistestvér várása, az otthoni rosszalkodás vagy a felnőttek dühöngése.
Lackfi János ezekkel a szavakkal ajánlja a kötetet: „Finy Petra kicsit másképp használja a szavakat, mint szoktuk, ettől aztán a szavak is kicsit másképp használják a világot, mint ahogy szokták. Ettől aztán kicsit megbillen a világ, pontosan úgy, mint a hinta vagy a repülő, és rögtön az égbe is repülünk vele. [...] és láthatunk csodát, mégpedig csupa pontosan ugyanolyan csodákat, amilyeneket otthon is láthattunk volna, ha egy kicsit jobban kinyitjuk a szemünket. Vagy egy kicsit jobban behunyjuk.”
A versekhez tökéletesen illeszkednek Holló Anna humoros, részletgazdag képei.
A könyvet elsősorban óvodás gyerekeknek és főleg szüleiknek ajánljuk, bár garantáltan az egész családnak remek szórakozást nyújt!
Gréta volt a legjobb barátnöm.
Ülve-főve együtt voltunk,
főleg az oviban.
Mindig az ő párja voltam,
ha mentünk le az udvarra,
és mindig megfeleztem vele a hízóraimat.
Még akkor is, ha nagyon finom volt.
Tornán is együtt talicskáztunk,
pedig a Gréta kövér,
és sokszor azt hittem,
hogy érvet kapok a cipekedéstől.
Három copfban hordtuk a hajunkat,
nem kettőben, mint a többi lány.
És volt egy barátságkarkötőnk is.
Aztán jött a farsang,
kitaláltuk, hogy mind a ketten
legyünk flamingók
- ez egy hosszú nyakú madár -,
és hogy szürke harisnyában leszünk,
meg rózsaszín garbóban, amit felhúzunk a szánkig,
pontosabban a csőrünkig,
amit apa barkácsolt össze nekünk papírból
meg olyan kétlábú szögből.
De arra aztán végképp nem számítottam,
hogy a vékonyka Ihász Kálmán,
aki Afrika kutatónak öltözött farsangra,
odamegy a Grétához,
aki három óvodásnyival dagadtabb nálam,
megáll előtte a távcsövével, mintha valami
különlegesen szép fajra bukkant volna,
és ad egy puszit a Gréta garbójára.
Azt meg aztán tényleg nem gondoltam volna,
hogy Gréta erre ad egy puszit
a vékonyka Ihász Kálmán arcára
a maszkítóhálón keresztül,
ami a kalapjáról lógott,
hogy meg ne csípjék a szúnyogok.
Azt hiszem, utálom Afrikát.
Ülve-főve együtt voltunk,
főleg az oviban.
Mindig az ő párja voltam,
ha mentünk le az udvarra,
és mindig megfeleztem vele a hízóraimat.
Még akkor is, ha nagyon finom volt.
Tornán is együtt talicskáztunk,
pedig a Gréta kövér,
és sokszor azt hittem,
hogy érvet kapok a cipekedéstől.
Három copfban hordtuk a hajunkat,
nem kettőben, mint a többi lány.
És volt egy barátságkarkötőnk is.
Aztán jött a farsang,
kitaláltuk, hogy mind a ketten
legyünk flamingók
- ez egy hosszú nyakú madár -,
és hogy szürke harisnyában leszünk,
meg rózsaszín garbóban, amit felhúzunk a szánkig,
pontosabban a csőrünkig,
amit apa barkácsolt össze nekünk papírból
meg olyan kétlábú szögből.
De arra aztán végképp nem számítottam,
hogy a vékonyka Ihász Kálmán,
aki Afrika kutatónak öltözött farsangra,
odamegy a Grétához,
aki három óvodásnyival dagadtabb nálam,
megáll előtte a távcsövével, mintha valami
különlegesen szép fajra bukkant volna,
és ad egy puszit a Gréta garbójára.
Azt meg aztán tényleg nem gondoltam volna,
hogy Gréta erre ad egy puszit
a vékonyka Ihász Kálmán arcára
a maszkítóhálón keresztül,
ami a kalapjáról lógott,
hogy meg ne csípjék a szúnyogok.
Azt hiszem, utálom Afrikát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése