Küldök egy új verset, Óda a haladékhoz címűt, remélem, elég
szívhez szóló, mert pár nap haladék még nagyon elkelne írja a költő a kiadónak,
aki természetesen meghatva megadja a haladékot, hiszen ez a kötet csupán
tizenhét évvel a Bögre azúr, valamint épp hogy kilenc évvel a Szívdesszert után
készül el, és hát a jó munkához, tudjuk, idő kell. Főleg, ha a költő nem
kapkodós. Viszont bámulatos költemények születhetnek épp emiatt arról, hogy nem
az, és hogy milyen nem még. Hogy nem kertbarát, nem e-mail- és telefonbarát,
viszont gyerek- és családbarát, illetve hogy mit jelent számára a költői
szerep, kiváltképp mikor hitvesi, esetleg létösszegző lírát vagy épp
futballkommentátor-ódát, tehenészeti költeményt költ. Ebben a kötetben minden
tiszta sor, mindent ki lehetett mondani, minden olyan mint minden, és Daniból
közben Dániel lesz, mi pedig megtudjuk, hogy az ő korában / egy rendes költő
meg van halva már. Azonban ő konokul ragaszkodik magánemberi rendetlenségéhez,
miközben ha a rímek és ütemek rendjéről van szó, a nyelv és a forma úgy
engedelmeskedik neki, ahogy nagyon keveseknek a kortárs költészetben.
Kölcsönözd itt! (Aztán vedd meg, ha tetszett!)
„Én feleségem, jó és drága-drága”
(Kosztolányi Dezső)
„Vesztemre vevélek el utczai rongy”
(Goethe)
Arról szól ez a makáma, – hogy az ember milyen szomorú lesz, ha a hitvese már régen ugrott a nyakába, – meg arról is szól másfelől viszont, – hogy milyen nehéz megénekelni egy házastársi viszonyt. – Ó, mennyivel könnyebb annak vallomást tenni, kincsem, – aki messze van, vagy ad abszurdum nincsen, – mintsem – annak, – akivel még letöltendő házaséveink vannak, – aki most is mögöttem áll, és itt lesi, – hogy készül-e a vers, a hitvesi.
