Állítólag csak annak szólhatnak egy életre a barátságai, aki
idejekorán meghal. Valóban? Engem – személyes érintettség okán – régóta izgat a
kérdés. A szitakötő a barátság és a nemzedék regénye.
Kérdés, mire jutott a múlt század közepén (1950,
plusz–mínusz valamennyi) született generáció. Nyolc főhősöm (és néhány
„kültag”) a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek. A puhább diktatúrában
kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a
(fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet. Mire elég hat
évtized? Mit értünk el, s miről maradtunk le? Mit tanultunk, s miből nem? Mit
felejtettünk el, s mi vésődött belénk örökre? (Ha ugyan létezik olyasmi, hogy
„örökre”.) Számba vehető a várható jövő is.
Sok a szitakötő-zizegés ebben a regényben. És, az egyik
szereplő szavait idézve: sok a férfisírás. De nem több, mint a közös nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése