A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű
ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében
független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista
konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény
történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk
összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen
elbeszéléssé olvadnak össze. A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem
ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra
gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött
emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre
olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos
helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik
test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete
a testben), illetve ugyanazon személlyel különböző helyeken és időkben (a saját
test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a
csomópontról-csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló
képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így
gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből
megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az
általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli
világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és
egyben világirodalmi teljesítménye. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a
mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő
újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor
visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a
tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése